Szempontok egy elkerülhetetlen vitához

Szerző:Krémer Ferenc

I. rész: Előzetes megjegyzések

Ahogy egyre mélyebbre húz le és szennyez be mindannyiunkat az orbánizmus mocsara, mind jobban vágyunk a demokrácia tiszta vizeire és szilárd partjaira. Nem csoda hát, hogy szaporodnak az írások, amelyek a kiutat keresik, de a vita csak most kezdődik, hiszen a legalapvetőbb kérdéseket eddig még mindenki elkerülte. A legteljesebb javaslatot mindeddig Ripp Zoltán tette, aki hét pontban felvázolta a „visszademokratizálás forgatókönyvét” is.* Ebben sok fontos és elengedhetetlen lépést leírt – úgymint az ellenzék összefogásának és egy nyilvánosan működő fórumnak a szükségességét, hogy illegitimnek kell tekinteni „az ellenforradalmi alkotmányozást és az önkényuralmat szolgáló ún. sarkalatos törvények elfogadását”, hogy tisztázni kell az együttműködés elvi alapjait, hogy „csak a radikális terv reális”. Ezekkel mind egyetértek, és azzal is, hogy nem lehet egyszerűen „visszaállítani a Fideszes rendszerváltoztatás előtti viszonyokat”. A negyedik köztársaság meghatározása azonban nem fogadható el. Azt írja ugyanis Ripp Zoltán, hogy a IV. köztársaság „az 1989-es demokratikus átalakulással létrejött rendszer korszerűsített, kibővített formáját jelenti”.

Úgy tűnik nekem, mintha ezt evidenciaként kezelnék a vitában részt vevők. Pedig ha így van, az súlyos hiba! Mint minden evidencia, ez is blokkolja a gondolkodást, és nem engedi meg, hogy kérdéseket tegyünk fel. Következésképp látensek maradnak a problémák, a megoldások pedig felszínesek lesznek. A legelső kérdés szerintem éppen az, hogy megelégedhetünk-e az 1989-es rendszer módosított változatával, vagy tovább kell lépnünk? Ha tovább kell lépnünk, akkor hová és miért? A (szélső)jobb által annyira lesajnált ellenzéki értelmiség minden irányzata előtt az a feladat áll most, hogy kidolgozza a IV. köztársaság alapelveit. Az ellenzéki politikai szervezetek előtt pedig az, hogy ezekből az alapelvekből a polgárok nagy része számára vonzó perspektívát nyújtó programokat formáljanak.

Arra gondoltam, hogy mivel eléggé egyedül vagyok azzal a véleményemmel, hogy két okból sem megfelelő cél az 1989-ben kialakított demokrácia visszaállítása, megpróbálom az érveimet kifejteni. Az egyik ok, amiért hiba lenne a IV. köztársaságot egy kiigazított III. köztársaságként elképzelni, tartalmi, a másik ok pedig taktikai. Az utóbbi viszonylag egyszerű: a választók nem fogják támogatni, mert üresnek fogják érezni. Lehet, hogy azért, mert bölcsebbek, mint a politikusok, de lehet hogy csupán azért, mert egészen más élményeik vannak az elmúlt két évtizedről. Aki nem a hatalom magaslatairól szemlélte a nyolcvankilences demokrácia hétköznapi működését, azt nemigen lehet meggyőzni arról, hogy az a rendszer bármit is képes lenne megoldani. Ez a másik ok, ami miatt elhibázott lenne a visszaállításra törekedni. Világosan kell látnunk, az orbánizmus a 89-es rendszer terméke. Persze nem a szükségszerűség, hanem a lehetőség értelmében. Mégis, többé-kevésbé egyenes út vezetett a koronás demokratáktól a dilettánsok uralmáig és a nácizmus újjászületéséig. Az a rendszer a félmegoldások, a „jó lesz úgy is” és a „nekünk mi közünk hozzá” mentalitás világa volt. A IV. köztársaságnak olyannak kell lennie, hogy kizárja az önkényuralmi törekvéseket, de ez csak akkor lesz lehetséges, ha meg tudjuk mondani, mi tette elfogadottá és sikeressé a III. köztársaságban a zsarnokokat.

Egyértelmű, hogy a 89-es rendszer kritikája nélkül lehetetlen hiteles programot kidolgozni a IV. köztársaság létrehozására. Ezt a kritikát eddig csak a (szélső)jobboldal végezte el, csakhogy az ő kritikájuk célja a demokrácia kihasználása és felszámolása. Hamis kritika ez, mert a demokrácia számlájára írják azt, ami éppen annak hiányából fakadt. A (szélső)jobb nem értette és nem is akarta érteni a demokráciát. Ezért így igen könnyű volt kritizálnia, elég volt hozzá néhány félművelt, ostoba és beképzelt, magát értelmiséginek képzelő ember. Sokkal nehezebb viták és valószínű tévedések sokaságán keresztül vezet az az út, amelyet a demokratáknak kell bejárniuk.** A IV. köztársaságnak stabil alapzat kell, hogy önjelölt „messiások” ne pusztíthassák el úgy, ahogyan a harmadikkal tették. A feladat ezért nem egyszerűen egy másik alkotmány vagy az ódon bűzt árasztó sarkalatos törvények helyett másféle törvények létrehozása. A jog önmagában sohasem biztosít elég stabilitást – ha semmi más nem bizonyítaná, a 89-es demokrácia története mindenki előtt világossá teheti ezt –, sok minden másra is szükség van tehát. A feladat ezért azoknak az alapvető tulajdonságoknak a megtalálása, amelyek képesek stabil demokráciát biztosítani, amelyeket minden demokrata fontosnak tart, és amelyeket aztán a jogrend is magába foglal. El kell felejteni azt az illúziót, hogy ha valamit szabályban rögzítünk, akkor az úgy is fog történni. Minden demokrácia az intézmények és a társadalmi cselekvők közötti kölcsönhatások folyamatos értelmezésén és az ebből fakadó korrekciókon alapul. Az az intézményrendszer pedig, amely nem képes kezelni a mindennapi problémákat, és ennek következtében még fokozza is őket, alkalmatlan a demokrácia számára. A III. köztársaság intézményrendszere minden ízében ilyen alkalmatlan rendszer volt.

Gondolatmenetem három alaptételre épül:

1. Csak az a demokrácia maradhat fenn, amelyik képes az egyének és csoportjaik élhető társadalommá szerveződését moderálni.

2. Az orbánizmus a III. köztársaság terméke.

3. Minden, az önkény vagy az egyeduralom létrehozása érdekében tett lépés illegitim és jogtalan.

Az első tételből következik, hogy az intézmények és így a jog feladata egy 21. századi demokráciában az, hogy elősegítsék az élhető társadalom kialakulását és működését. Az élhető társadalom pedig mindenekelőtt az emberi viszonyokról szól. Élhető az a társadalom, amelyben senki sem kerülhet kiszolgáltatott helyzetbe sem egy másik egyéntől, sem pedig az állami vagy magánintézményektől. Élhető az a társadalom, amelyben a konfliktusokat kezelik, és nem elnyomják vagy elhallgatják. Élhető az a társadalom, amely képes perspektívát nyitni a polgárok előtt, azaz lehetővé teszi, hogy a fenti kritériumok betartásával maguk keressenek megoldásokat a gondjaikra. Amikor tehát a IV. köztársaság jellemzőit keressük, akkor azokról a dinamikus tulajdonságokról kell gondolkodnunk, amelyek nagy valószínűséggel biztosítják az élhető társadalom létrejöttét és fennmaradását. Feltevésem szerint a társadalommá szerveződés moderálása akkor hatékony, vagyis akkor kapunk megfelelően működő demokráciát, ha a rendszerek nemcsak elfogadják, de be is építik az intézményekbe a különbségeket, és ennek érdekében képesek a folyamatos önkorrekcióra. Első lépésként tehát kísérletet teszek azoknak a tulajdonságoknak a megfogalmazására, amelyek nélkülözhetetlennek tűnnek az élhető társadalom és a IV. köztársaság számára, és amelyeket célként tűzhetünk magunk elé. Ezek egyike sem valósulhatott meg a III. köztársaságban.

A második tétel a probléma-meghatározásról és a kritikáról szól. A kritikának minden esetben kétfelé kell ágaznia, és érintenie kell a III. köztársaságot éppúgy, mint a mostani ellenforradalmi rendszert, valamint figyelnie kell arra, hogy az adott cél megvalósult-e valamiképp, és ha nem, mi akadályozta, illetve akadályozza. A kritikának csak akkor van értelme, ha elvezet bennünket a cselekvésre vonatkozó kérdésekhez, vagyis rá tudunk kérdezni, mit kell tennünk, milyen feltételeket kell létrehoznunk, hogy lépésről lépésre elérjük a célunkat. Végül pedig, amennyire ez lehetséges, megkísérlek válaszolni a felmerült kérdésekre.

A harmadik tézis azért fontos, mert felszabadítja a gondolkodást, és nem köti mindahhoz, amit az ellenforradalom az önkény érdekében létrehozott. Azt mondja ki, hogy semmit sem kell tekintetbe venni, egyetlen intézményt és egyetlen törvényt sem, amit az Orbán-kormány meghozott, mert mind jogtalan.

A III. köztársaság sok mindenben kudarcot vallott, és ennek következtében egyre messzebb sodródott a korszerű demokráciáktól. Közben persze azzal hitegette önmagát, hogy csak kisebb, könnyen orvosolható bajai vannak, mégis szinte magától, csendesen múlt ki 2010-ben. A megmentésére tett kísérletek legfőbb hibája talán az volt, hogy mindig direkt módon, a konfliktusokat okozó jelenségekre azonnali hatást gyakorolva akartak eredményt elérni. Semmibe vették azokat a látható jelenségektől távol esőnek tűnő tényezőket, amelyek működése valójában ezeket a jelenségeket eredményezte. Mivel nem törődtek a rendszerek alapját képező kultúrákkal és gondolkodásmódokkal, ezek felett az uralmat az antidemokratikus felfogások vették át, amelyek egyre jobban megtetszettek a különböző hatalmak birtokosainak. A demokraták pedig tehetetlenül és kifosztva nézték, miként pusztították végig az országot a keleti szélen lovagló újtatárok. A IV. köztársaságot csak akkor kelthetjük életre, ha olyan rendszereket alakítunk ki, amelyek nap mint nap demokratikus viszonyokat hoznak létre, és minden ezzel ellentétes folyamatot szankcionálnak. Nem a konkrét problémák ideiglenes megoldási módjairól vagy programokról fogok hát írni, hanem alapelvekről, amelyek nélkül egyetlen demokrácia sem lehet életképes. Aki azt képzeli, hogy elegendő kijelölni mindazt, amit meg kell változtatni, vagyis aki megelégszik a negatív célokkal, az csak egy újabb zsákutcába vezeti az országot. Az sem megoldás, ha csak az éppen látható gazdasági és/vagy társadalmi problémákra dolgozunk ki javaslatokat.

Többet kell tennünk, amit nem tettünk meg 1989 óta: most egyezségre kell jutnunk abban, milyen legyen a magyar társadalom, és milyen módon működjön az intézményrendszere. Enélkül nincs IV. köztársaság. A negyedik köztársaságnak szerintem a következő tulajdonságokkal kellene rendelkeznie:

1. Képesnek kell lennie minimalizálni a gazdasági és társadalmi kiszolgáltatottságot, vagy legalábbis minden ízében törekednie kell erre.

2. A demokráciának a mindennapi konfliktusok kezelésében élővé és a társadalom minden szintjén érzékelhetővé kell válnia.

3. Nyitott, változásra és változtatásra képes rendszerekből kell állnia, azaz a hatalom egyetlen formája sem lehet szabad.

4. Az intézményeknek a kreativitás és a funkcionális kritika kultúráját kell preferálniuk a szervilizmus és a tisztességtelenség kultúrájával szemben.

5. Szakítania kell a hatalom összes mítoszával.

6. Az intézmények normál belső viszonyainak és működésének képesnek kell lenniük rá, hogy megakadályozzák az orbánizmus és a nácizmus újjászületését.

II/1. rész: Függőség és kiszolgáltatottság nélkül

A IV. köztársaságot úgy kell alakítanunk, hogy a lehető legkevesebb vagy inkább semennyi kiszolgáltatottság és függőség ne maradjon a társadalomban.

Ez a tétel sokak számára hangozhat úgy, mintha egy elefántcsonttoronyban ücsörgő szófacsaró ötlötte volna ki. Olyan életidegennek tűnhet, hiszen mintha manapság azok a társadalmak lennének a legsikeresebbek, amelyek függőségek szövedékéből állnak. Szóval a tételünk frázis marad, ha nem tudjuk igazolni, hogy a kiszolgáltatottság akadályozza a gazdasági sikert, márpedig úgy tűnik, az ázsiai országok eredményei ellentmondanak ennek.

Kezdhetnénk az érvelést a dicső múlttal, azzal, hogy a polgári társadalmak a függőségi viszonyok felszámolásával kezdték történelmi pályájukat, és fejlődésük során egyre kevesebb és kevesebb kiszolgáltatottságot tűrtek el. Az előjogok megsemmisítésével együtt korlátozták az állam hatalmát a polgárai, majd a munkaadók hatalmát a munkásaik, a férfiak hatalmát a nők és a szülők hatalmát a gyermekeik felett. Európa és Amerika sikereihez minden energiát ebből a folyamatból merített. Ma mégis egyre többen hiszik, hogy a kiszolgáltatottság és a függőség hiánya, vagyis a szabadság akadályozza a további sikerekben őket. Elég csak a terrorfenyegetésre adott amerikai és európai válaszokra gondolni. És persze van egy másik élő hagyománya a polgári társadalomnak, pontosabban a kapitalizmusnak: a kizsákmányolás. Az így szerzett zsákmány a munkaadókat és a gyarmatosító nemzeteket gazdagította. Valóságos (például az angol) és elképzelt (például a magyar) birodalmak épültek föl belőle. A kizsákmányolás kétségkívül kiszolgáltatottság és függőség. A polgári hagyományokban tehát mindkettő ott van, az egyik mint a megújulás, a másik mint az extra nyereség forrása. A kizsákmányolás mindig visszaállítja az előjogokat és az egyenlőtlenségeket, az iránta táplált nosztalgia pedig az extrém megoldások felé sodorhatja híveit. Aki demokráciát akar, annak tisztában kell lennie azzal, hogy a kizsákmányolás nem fordítható meg úgy, ahogyan a 20. századi kommunisták képzelték, vagyis nem lehet kifosztani a vállalkozókat, államosítva vagy tönkreadóztatva a vagyonukat anélkül, hogy ne hoznánk létre a kiszolgáltatottság más formáit. A pluralitás és a függetlenség összetartoznak, és a vezérek „bölcsessége” mindig silány ostobaságokból áll, és katasztrofális következményekhez vezet.

Bármennyire nagyszerű sikereket értek el is a polgári társadalmak a szabadság kiterjesztése révén, ez akkor is a múlt, s nem bizonyíték arra, hogy még ma is nyerhető társadalmi energia belőle. Igazolható-e, hogy a függetlenség árt a sikernek? Igaz-e, hogy ha a hatalom birtokosainak (legyenek ezek vállalkozók vagy hivatalnokok) nincs korlátlan uralmuk a munkásaik és alárendeltjeik felett, hogy a korlátlan uralom nehézkessé, túlzottan drágává és eredménytelenné teszi a szerveztek működését? Megfordítva a kérdést: igazolható-e, hogy a szabadság rugalmasabbá, érzékenyebbé és kreatívabbá teszi a szervezeteket és az országokat? A válasz a konfliktuskezelés módjában van. A kiszolgáltatottságra és a szabadságra épülő rendszerek eltérő módon kezelik a konfliktusokat, és ezért eltérő társadalmi hatásokat váltanak ki. Mielőtt ezen elgondolkodnánk, tekintsük át röviden a kiszolgáltatottság szerkezetét.

Keletkezésének módját tekintve a függőség lehet tradicionálisan fennálló, spontán módon keletkező vagy tudatosan kialakított. A tradicionális mélyen beépül a kultúrába, így észrevétlenül alakítja a hétköznapi érintkezéseket. Ennek nyomán minden megalázás, diszkrimináció stb. természetesnek látszik, senki nem lát benne problémát, mert az „úgy helyes”, mert „mindig is úgy történt”. A mai társadalmakban ilyen például a nők és gyerekek, a nyomorban élők vagy éppen a látható megkülönböztető jegyekkel rendelkező kisebbségek (mint a romák) kiszolgáltatott helyzete. Egy társadalomban akkor keletkezik spontán módon kiszolgáltatottság, ha a hatalommal rendelkezők haszonra tehetnek szert azzal, ha másokat kiszolgáltatott helyzetbe kényszerítenek. Ez akkor állhat elő, ha a közhatalmi és szervezeti hatalmi pozíciók kisajátíthatók, vagyis birtokosaik nem kényszerülnek elhagyni a pozícióikat egy adott idő letelte vagy a gyenge teljesítmény okán. A szervilizmus nem önmagától alakul ki. Csak akkor van rá szükség, ha a hatalmi pozíció már nem az azt betöltő teljesítményétől, hanem a szolganép számától függ. Mindez azonban csakis akkor működhet, ha az erkölcs és a törvény ellenében jelentéktelennek vagy éppen magától értetődőnek tekintik. A harmadik forma, a tudatos alávetés, feltételezi a spontán folyamat eredményességét, csakhogy nem elégszik meg azzal, amit számára ez nyújt, és olyan szervezeti rendszereket és törvényeket alakít ki, amelyek kiterjesztik és kiteljesítik a kiszolgáltatottságot.

Társadalmi szintjét tekintve a kiszolgáltatottság lehet intézményesített, pozicionális vagy személyes jellegű. A feudalizmus intézményesített függőségi viszonyait a polgári társadalom keletkezésekor azonnal felszámolta. A 20. században azonban a jobb- és baloldali forradalmak egyaránt megpróbálkoztak az újrateremtésével. Intézményesített kiszolgáltatottságról a polgári társadalomban akkor beszélhetünk, ha az egyének valamely csoportját vélt vagy valós tulajdonságaikra hivatkozva törvények és/vagy a köz- és magánintézmények működése segítségével kizárják a közjavakhoz való hozzáférésből, vagy erősen korlátozzák benne, vagyis ha az állam maga őrködik a kiszolgáltatottságukon. Az intézményesnél kevésbé nyilvánvaló és kevésbé átfogó a második szint, a pozicionális függőség. Nem mindenfajta hierarchia szül függőséget, csakis az, amelyik csak formálisan kötődik a szervezeti funkciókhoz. Ebben az esetben a vezetői pozíció birtokosa nem a szervezeti feladatok megoldása, hanem egy függőségi háló működtetése révén őrzi meg a hatalmát. Az ilyen szervezetben a jutalmakat és büntetéseket nem a teljesítmény, hanem a szolgálat szerint osztják szét. A kiszolgáltatottság legalsó, igen gyakori szintje egy adott személytől való függés. Ezt figyelhetjük meg például a családokban. Az előzőektől eltérően ez a magánszférában hoz létre kiszolgáltatottságot.

Elméletileg tehát a kiszolgáltatottságot ebben a hatdimenziós térben értelmezhetjük (tradicionális, spontán, tudatos, illetve intézményesített, pozicionális, személyes). Egy polgári társadalomban azonban a tradicionális és az intézményesített függőség nem, vagy csak nyomokban létezhetne. Amennyiben viszont azt vesszük észre, hogy megjelennek valamilyen módon, akkor már nemigen beszélhetünk polgári társadalomról. Kérdés, hogy a maradék négy dimenzióban elhelyezkedő kiszolgáltatottság hozzájárulhat-e egy társadalom sikerességéhez. Miben áll az az előny, amit az alattvalók kiszolgáltatottsága a hatalommal rendelkezőknek nyújthat, és mi a hátránya? A spontán módon keletkező és a hierarchikus pozícióból eredő függés előnyei igen szűk körre korlátozódnak, tulajdonképpen csakis a hatalommal rendelkezők és szolganépük számára hoz anyagi és presztízselőnyöket. Az egyéni anyagi haszon igen fontos progresszív eleme a polgári társadalomnak, főleg ha nem pusztán az újraelosztásból, hanem új érték létrehozásából származik. A kérdés tehát az: hozzájárulhat-e ehhez a kiszolgáltatottság? Kína lehetne rá a legjobb példa, hogy igen, ha elfelejtjük, hogy Kína területéből és társadalmából egy külön részt kerített el a kapitalizmusnak, és a kommunista vezetés mindent megtesz, néha még tankokat is felhasznál annak érdekében, hogy rendszerét nehogy felbomlassza a kapitalizmus. A gazdasági sikert tehát éppen hogy nem a kiszolgáltatottság hozta magával.

Azokban a társadalmakban azonban, amelyekben évszázados küzdelmet folytattak a nők, munkások, gyermekek és kisebbségek emancipációjáért, az újra-alávetés bizonyosan éles konfliktusokat fog generálni. Azt állítom, hogy ellentétben a korlátolt magyar tőkések vágyaival, eddig is nagyon csekély hasznot hozott nekik a munkások kiszolgáltatottsága, és ez ezután is így lesz. Ennek legfőbb oka az, hogy az ilyen szervezetek megbénulnak, lelassul a válaszképességük és romlik a teljesítményük. Az alacsony haszon oka nem a munkások kiszolgáltatottságának alacsony szintje, hanem a magyar tőkések szervilizmusa és fantáziátlansága, az, hogy több energiát és pénzt öltek a korrupcióba, mint a fejlesztésbe. A konfliktusok elkerülhetetlenek minden szervezetben és intézményben, ám a függőségre és a szabadságra épülő rendszerek között az a különbség, hogy eltérő módon kezelik a konfliktusokat. Ez tehát a másik oka, hogy a kiszolgáltatottság rontja a teljesítményt. A kiszolgáltatottság rendszere ugyanis nem szereti a konfliktusokat, ezért mindent megtesz azért, hogy még a kibontakozásuk előtt elnyomja azokat, akik a konfliktusokat megjeleníthetnék. Az intézményesített és a tudatosan kialakított függőségek urai az erőben hisznek. Azt hiszik, segítségével eltüntethetnek a társadalomból mindent, ami kellemetlen a számukra, holott csak más utakra, a konfrontáció felé terelték a konfliktusokat. Ezután vagy vállalniuk kell azt, amit a líbiai és a szíriai uralkodók tesznek, vagy menekülniük kell, mint a tunéziai elnöknek. Lehetséges azonban, hogy a konfrontáció csak jóval később következik be, ahogy a fenti esetekben is, ekkor viszont éppen a haszon elmaradásában kell megfizetni a korlátlan uralmat. A kiszolgáltatottság az ellenállás változatos és rendkívül ötletes formáit képes létrehozni, elkerülhetetlenül maga után vonja az önvédelem erkölcsének és a korrupciónak a kialakulását és terjedését.

A III. köztársaságban vígan virult a függőség kultúrája, és informálisan újraépültek a viszonyai. A második Orbán-kormány célja pedig már expressis verbis a kizsákmányolás intézményesítése.

Az 1989-es tárgyalásos forradalom megtette az első lépést a kommunista rendszerben természetes függőségek felszámolása felé: létrehozta azt az alkotmányos keretet, amely lehetőséget adott volna az intézményi viszonyok és a kultúra átalakítására. A III. köztársaság azonban nem, vagy csak nagyon tétova módon ment tovább ezen az úton. Az első szabadon választott parlamentben messze többségben voltak azok, akiknek bensőséges viszonyuk volt valamilyen függőségi rendszerrel. Az MDF, a KDNP és a Kisgazdapárt politikusai a tradicionális előjogokból formált dzsentrikultúrát képviselték, és némi ingadozás után Boross Péter vezérletével hozzáláttak egy olyan demokrácia kialakításához, amelyikben kielégülhetnek bornírt vágyaik. A szabadság kultúrája, amely a kilencvenes években megjelent, már kezdetleges, tétova formájában is bosszantotta és értetlenséggel töltötte el őket. Meg is tettek mindent, hogy kiegészítsék a kötelességek, azaz az alávetettség kultúrájával. Az MSZP másfajta nosztalgiát táplált: egyrészt sohasem tisztázta, mi különbözteti meg a reformkommunistáktól, másrészt pedig, bár eredeti formájában megvetette a dzsentrikultúrát, a kommunista periódusban kialakult változatát a sajátjának érezte, és mélyen egyetértett vele. Harmadrészt, mivel nem értette, miért veszélyes a demokráciára a kötelességek hangsúlyozása, nem volt különösebb ellenvetése a függőségek rendszereinek újraépítése szemben. A liberális pártok pedig csak a makrorendszerekre figyeltek, azt hitték, elegendő jó törvényeket hozni – ami persze nem sikerülhetett, sem ekkor, sem később –, és máris itt van a Kánaán. Nem értették, miért nem engedelmeskedik a társadalom a szabályoknak, vagyis az ő gondolkodásukban is ott rejtezett a kötelességek kultúrája.

A politikai pártok – és most már az egész időszakról beszélek – alig törődtek a kiszolgáltatottságot teremtő rendszerek átalakításával, sőt, inkább megerősítették őket. Olyan szabályokat alkottak, amelyek elkerülhetetlenül merevvé tették a politikai rendszert, és hozzájárultak, hogy egy szűk, privilegizált csoport kerítse a hatalmába. Ilyen szabály volt például az, amelyik lehetővé tette a polgármesterek végtelen számú újraválaszthatóságát vagy a politikai álláshalmozást, és főleg ilyenek voltak azok, amelyek a közhatalmi intézmények belső viszonyait antidemokratikussá formálták. Mindennek az lett a következménye, hogy akárcsak a pártokat, a közhatalmi intézményeket is egy-egy csoport kaparintotta meg. A III. köztársaságban a hatalommal rendelkezők az első pillanattól sikeresen igyekeztek lerázni magukról az ellenőrzést. A szabadságot tehát – bár nem feltétlenül szándékosan, ilyen előrelátást nem feltételezek – nem mindenkinek, inkább csak a hatalom birtokosainak adták meg. A többieknek csupán a kötelességeket szánták. Ismét hangsúlyoznám, ez nem egy gonosz terv, hanem egy gondolkodásmód, a függőségeket toleráló vagy talán helyesnek is tartó kultúra következménye volt.

Közben pedig az irányított és államilag monopolizált piac feltételei között szocializálódott új vállalkozók ugyancsak sikeresen akadályozták meg a munkanélküliségtől fenyegetett alkalmazottakat érdekeik érvényesítésében. Nemcsak az adótörvényeket, hanem a munkásokat védő törvényeket is semmibe vették, kijátszották. Ezt ugyan mindenki tudta, de mindenki természetesnek is tekintette. A III. köztársaságban szinte semmi sem gátolta meg a tőkéseket abban, hogy a lehető legtisztességtelenebb módon, akár bűncselekményeket is elkövetve gazdagodjanak. A legkevésbé az igazságszolgáltatás, a rendőrség és az ügyészség lépett fel ez ellen. A korrupció pedig mélyen behatolt mind a magán-, mind a közszférába. Márpedig a korrupció kiszolgáltatottságot teremt, és akárcsak a drog esetében, egy adott szint után nem lehet nélküle működtetni a rendszereket. A III. köztársaság még egy furcsaságot volt képes produkálni: a korrupció legvehemensebb ellenzői időnként maguk voltak a legkorruptabbak, és mindössze a konkurenciát akarták eltávolítani. Nem feledkezhetünk meg a nyomor okozta kiszolgáltatottságról, sem pedig a romák tradicionális függőségét abszolút társadalmon kívüliségként szentesítő politikusi, vállalkozói és értelmiségi magatartásról. Ez tehát a III. köztársaság hagyatéka. Nem hiszem, hogy érdemes lenne visszaállítanunk.

III/1. Mindennapi demokrácia

A IV. köztársaságot úgy kell alakítanunk, hogy a demokrácia jelen legyen a mindennapokban, hogy a hétköznapi konfliktusok a demokrácia értékei és szabályai szerint rendeződjenek.

A függőség és a kiszolgáltatottság úgy működik, mint valamiféle szűrő. Hiába épülnek ki a demokratikus makrorendszerek (alkotmány, törvények és egyéb intézmények), hiába hangoztatják a politikusok, akár naponta is fennhangon, mennyire fontosak a polgári társadalom alapértékei, ez a szűrőrendszer nem engedi eljutni az egyének jelentéktelennek látszó döntési szintjére sem az értékeket, sem a törvényeket. Minél inkább magától értető és minél kiépültebb a függőség informális hálózata, annál inkább elvágja az egyéneket és egy idő után a csoportokat is azoktól a jogoktól, amelyekkel megvédhetnék magukat. Ennek az a következménye, hogy a társadalmi folyamatok egymással szinte nem is érintkező rétegekre válnak szét. Felül találhatjuk a demokrácia formális, jogi és szervezeti rendszereit, amelyek hatása – attól függően, hogy milyen jellegű a kiszolgáltatottság – nagyon szűk körű is lehet. Ehhez a réteghez tartozik még az a kultúra, amely komolyan veszi a demokratikus értékeket és szabályokat, és amely szentnek tekinti a szabadságot. Rögtön tegyük is hozzá, hogy bármely politikai oldalon (leszámítva a szélsőjobbot és szélsőbalt) vannak ennek képviselői. Ez alatt helyezkedik el az a kultúra, amely mintegy közvetít a demokrácia formális és a kiszolgáltatottság informális rendszerei között. Sok múlik azon, milyen jellegű ez, vagyis mit és milyen irányban közvetít. Közvetítheti a formális szabályokat a mindennapok irányába, és ekkor hozzájárul azok demokratizálásához. De működhet fordítva is, ekkor az informális viszonyokat a demokráciával szembeni kétségekké fogalmazza át, és végül instabillá teszi a formális rendszereket. Legalul található az a lényegileg antidemokratikus viszonyokból és cselekvésmódokból álló folyamat, amely a mindennapjainkon uralkodik.

Önbecsapás azt hinni, hogy a társadalom alsó rétegeiben élők jogfosztottsága nincsen hatással az össztársadalmi viszonyokra és magára a demokráciára. Többféle hatásról is tudhatunk, ha akarunk. Pontosabban ezeket a hatásokat csak az éppen elfogadott rendkoncepcióknak megfelelő magyarázatok torzító lencséjén keresztül láthatjuk. A legismertebbek ezek közül a bűnözésről szólók. Az egész 20. században közkedveltek voltak azok az elméletek, amelyek a bűnözést hol így, hol úgy, de a szegénységből, az iskolázatlanságból, a társadalom alsó csoportjainak életviteléből, illetve ezeknek a csoportoknak a társadalomhoz kapcsolódásából vezették le. Még ma is nagy a hatásuk ezeknek a magyarázatoknak szerte a világon. Természetesen amilyen változatosak voltak ezek az elméletek, olyan sokféle következtetést lehetett levonni belőlük. Az egyik póluson voltak és vannak azok, amelyek szerint a büntetés és az elrettentés, az erő felmutatása és alkalmazása az, ami meg tudja akadályozni a társadalom „decens” részére gyakorolt negatív hatásokat. Mindazok, akik ezt választják, és ők bizony nincsenek kevesen, természetesnek tekintik a társadalmon belüli éles választóvonalakat, eszük ágában sincs változtatni ezen, sőt! Az erős állam feladata ilyenkor mindig az, hogy bevehetetlen erődítményt építsen törvényekből, kontroll- és korrekciós szervezetekből. Mint hajdan a Római Birodalom határán felépített limeseknek, most ezeknek kellene fenntartaniuk az állapotokat, amelyek a bűnözést szülik, ugyanakkor éppen ezen állapotok következményeitől kellene megvédeniük a „rendeseket”. Ez eddig még sohasem sikerült. Az elit, amelyik az erő pártján van, nagyon nyakas emberekből áll, ők aztán sohasem ismerik el, hogy tévedtek, sohasem fogják fel, mekkora kárt okoztak mindenkinek. A másik póluson található következtetés szintén igen régi, eszerint a bűnözés és a „decens” társadalom fenyegetettsége az életkörülmények megváltoztatásával csökkenthető. Akik ezt választották, nem hittek és nem hisznek az erő(szak) jótékony hatásában, sokkal inkább hisznek a nevelésben és a mobilitásban, abban, hogy ha nem zárjuk a társadalmi hierarchia alján élőket szegényes életfeltételeik börtönébe, akkor kevesebb gondunk lesz a bűnözéssel is. Ez az elmélet sem nagyon váltotta be a reményeket, hívei pedig éppúgy nem látták be ezt, mint a másik oldalon állók. Valószínűleg azért vallott kudarcot mindkét irányzat, mert az alapkoncepció volt elhibázott: csak arra figyelt, ami a közép- és felsőosztályok életét zavarta, és közben megőrizte a mindennapi demokráciahiányt. A nyomor és jogfosztás természetesen szül bűnözést, ahogyan a közép- és az elitrétegek problémamegoldó kísérletei is, és akkor még csak a legegyszerűbb sémát követtük. Vagyis a bűnözés nem egyszerűen és nem kizárólag az alsó társadalmi csoportok, hanem az egész társadalom életének mellékterméke.

A másik közismert következmény a társadalmi konfrontációk különféle formái a zavargásoktól a forradalmakig – ám ez is, miként az előző, hierarchikusan elrendezett csoportokra vonatkozik és nem folyamattípusokra. Vegyük például a forradalmakat. A forradalmárok többsége ugyanabból a hibás tételből indult ki, mint a bűnözéselméletek: a társadalmi problémák magyarázatához elegendő az anyagi javak igazságtalan elosztását figyelembe venni. A forradalmak tehát azzal próbálkoztak, hogy az elosztási piramist a fejetetejére állították, sokak között osztva el azt, amit addig a kevesek birtokolhattak csupán. Az eredmény jól ismert: a javakat elosztó hivatalnokok kisajátították mind az anyagi, mind pedig az egyéb társadalmi javakat. Egyszerűbb talán úgy mondani, hogy míg az erő(szak) polgári hívei a társadalmi választóvonalakat ott akarták megtartani, ahol éppen voltak, az életfeltételeket megváltoztatni kívánók pedig átjárhatóvá akarták tenni a társadalmi határokat, a forradalmárok egyszerűen csak máshová helyezték a hierarchiaszinteket elválasztó szakadékot, ezzel pedig csupán elodázták az újabb nagy összecsapásokat.

Egészen másként hatnak a társadalmi folyamatokra a zavargások, mint amilyen például az 1992-es Los Angeles-i, a 2005-ös párizsi vagy éppen a nemrégiben kirobbant londoni volt. Azért éppen ezt a hármat emeltem ki a több tucatnyi városi zavargásból, mert van egy közös sajátosságuk, amelyet legvilágosabban a Los Angeles-i képvisel: az államhatalom valós vagy feltételezett antidemokratikus gyakorlata. A zavargások legtöbbször a konfliktuskezelés durva, antidemokratikus módjára válaszolnak durva, értelmetlen erőszakkal. Közvetlenül soha semmit nem változtatnak meg, viszont olykor előfordul, hogy a rendszer működésének átgondolására késztetik a szakértőket és a politikusokat. A zavargásokat tehát tekinthetjük a jogfosztott társadalmi csoportok kísérletének, hogy befolyásolják a demokrácia működésmódját.

A harmadik következmény, amit inkább negligálnak, mint tekintetbe vesznek, lassan és hosszú idő alatt fejti ki hatását: feltartóztathatatlanul instabilizálja a demokráciát. De hogyan lehetséges ez, ha nem is érintkeznek egymással a különféle folyamatok?  A mindennapi demokráciahiányért mindig azok felelősek, akik gazdasági, hivatali és egyéb hatalmakat birtokolnak. Ők azok, akiknek dönteniük kell, milyen módon kezelik a konfliktusokat, ők azok, akik folyamatos kapcsolatban állnak a demokrácia formális rendszereivel és a demokrácia éppen általuk teremtett hétköznapi hiányával. Két világ között állnak és dönteniük kell, melyiket közvetítik a másik felé. Amennyiben sikeresnek ítélik a mindennapi gyakorlatukat, mert hasznos nekik – és miért ne tennék? – akkor, hiszen kettős lélekkel nem élhetnek, a demokrácia formális rendszerei akadályt fognak jelenteni a számukra. Megpróbálják tehát úgy befolyásolni ezek hétköznapi működését, hogy az összhangban legyen az ő gyakorlatukkal.  Ennek következtében kialakul egy olyan gondolkodásmód, amely aláássa a makroszintű rendszerek demokratikus működését. Egészen egyszerűen hiteltelenné teszi a demokrácia jogi és szervezeti rendszereit. A demokratikus értékek, normák és intézmények egyre hatástalanabbnak látszanak, egyre alkalmatlanabbak a problémák kezelésére, és ezért egyre inkább értelmetlenné válnak. Az a társadalom, amelyben kifejlődött ez a gondolkodásmód, már csak látszólag demokratikus, a felelősség pedig mindig a hatalommal rendelkezőké.

Anélkül, hogy további részeltekbe mennénk, megállapíthatjuk, hogy az a társadalom, ahol a kiszolgáltatottság szűrői megakadályozzák az értékek és a törvények működését, nem képes mit kezdeni a konfliktusaival. Pontosabban rossz válaszokat fog kitalálni, olyanokat például, amelyek elnyomják, ennek következtében pedig felfokozzák és kiélezik az ellentéteket. A polgárok szerintem nem a szónoklatok, hanem annak alapján ítélnek a demokráciáról, ami a mindennapokban velük és az ismerőseikkel történik. Így aztán lassan kialakul a hihető események köre, és már nem kell valaminek valóban megtörténnie ahhoz, hogy mint valóságost adják tovább. A sokak által mindenhatónak hitt manipuláció is csak ezen a körön belül tud hatást gyakorolni. Persze a társadalom ebben a tekintetben is erősen tagolt, azaz a hihető események köre csoportonként más és más lehet.

A demokrácia akkor kerül a legnagyobb veszélybe, ha a szabadságjogok érvényesülése már nem tartozik a hihető események körébe. Vagyis akkor, ha a hatalommal nem rendelkezőket már nem képes megvédeni. Ha a munkahelyi, családi, iskolai vagy a településen belüli konfliktusok megoldásakor az egyenlőség, a vélemény szabadsága stb. mind csak üres szólamok maradnak, mert a helyi hatalom, a korrupció vagy éppen a rokoni vagy baráti összeköttetések semmissé teszik őket.

A III. köztársaságban a szabadság és a demokrácia nem mindenki számára jelentette ugyanazt, és közömbös volt számára, hogy minden polgára azonosképp tudja-e érvényesíteni a jogait, és képes-e megvédeni magát a hatalommal szemben.

A III. köztársaság összeomlással kezdődött. Mindaz, ami a kommunista rendszer biztonságát, lehetőségeit jelentette, az egyik napról a másikra tűnt el. A gazdaság, a társadalmi kapcsolatok és a megszokott kijárási utak rettentő gyorsan szakadtak a fejünkre. Ez a társadalmi-gazdasági földrengés elsöpörni látszott minden korábbi megszokást. Mindenki azt hitte, hogy éppily spontánul, éppily elemi erővel fog megszületni a romokból a polgári társadalom. Hamis képzet volt. A főnixmadár is, miután hamuvá égett, csak önmagát szüli újjá. Majdnem ugyanez történt a magyar társadalommal. Nevezzük ezt főnix-effektusnak.

Persze a rendszerváltás előtt is volt szabadság. Volt szabadság a párt és állami bürokrácia urai, a velük szoros kapcsolatot ápoló protovállalkozók meg bizonyos értelemben a GMK-ban részt vevők és a háztájit művelők tömegei számára is. A kölcsönösen nyújtott informális, gyakorta illegális előnyök szövedékének szabadsága volt ez. A személyes ismeretség gyakorta többet számított a jó ötleteknél, a döntnökök megvesztegetése pedig mindennél fontosabb volt. Vagyis, a magyar társadalomtörténetben nem először, kettős rendszer alakult ki. Az egyik a szocializmus működésképtelen, nehézkes, centralizált döntési szisztémákra és előjogokra épülő rendszere, a másik pedig a korrupcióból és személyes kapcsolatokból formált előjogok rendszere, amely legalább a benne érdekeltek tömegeinek hasznot hozott. Mindkét akkori szabadság függőségekből fonódott tehát.

Úgy hittük és úgy reméltük, a rendszerváltás ezeket a korlátolt és szegényes szabadságokat felváltja majd az egyének és a társadalom életének minden mozzanatára kiterjedő szabadsággal. Szerettük volna elhinni, hogy a korrupció a régi rendszerhez tartozik, és megszabadulhatunk tőle, de nem így lett. Az épp elhamvadt főnix gyorsabban született újjá, mint bárki gondolta volna. A spontán privatizáció ugyanazokat a képességeket engedte szabadjára, amelyek olyan hasznosnak bizonyultak 1990 előtt is. A magyar kapitalizmus és vele a polgári társadalom abból a nyersanyagból kezdett kiformálódni, amelyik kéznél volt: a kommunista időszak paternalista-szolgai és a még ennél is ósdibb, világháború előtti nacionalista úri-szolgai hagyományaiból. Mindkettőnek szüksége volt a szervilizmusra, és egyik sem az innovációból, a teljesítményből, hanem a politikai és hivatali hatalomhoz való dörgölődzésből és a korrupcióból szerezte a maga hasznát.

Sok szó esett az elmúlt két évtizedben a rendszerváltás veszteseiről, de szinte mindig csak anyagi veszteségekről beszéltünk. Az elszegényedés, a nyomor, a generációkon át tartó munkanélküliség gondja elfedett minden más problémát. Az értelmiség többsége és az elit teljesen érzéketlen volt arra, hogy az anyagi nélkülözéshez a demokrácia nélkülözése vezet és fordítva. Az anyagi nyomorral pedig a szabadság hiányából fakadó azonos szintű nyomorúság jár együtt. Egyre több munkavállaló kényszerült megélhetést találni a munkaerőpiac bizonytalan jövedelmeket és kiszámíthatatlan alkalmazási időt nyújtó szegmensében, aztán erről is leszakadt egy újabb szegmens, amelyben csak akkor kaphatott valaki munkát, ha teljesen lemondott a jogairól. A szakszervezetek pedig nem tettek semmit, belátóak voltak és elfogadták, hogy jobb, ha valakinek munkája van, mintha joga lenne, mondjuk a nyugdíjjárulékára (így terjedt el széles körben a magyar gazdaságban a zsebbe fizetett teljes vagy félmunkabér). Alkalmazottak százezreit kényszerítették arra, hogy a pillanatnyi előnyért (a be nem jelentett munkáért kapott fizetés) feladják hosszú távú érdekeiket és jogaikat (pl. a társadalombiztosításukat és a nyugdíjukat). Már jóval az orbáni ellenforradalom előtt elkezdődött tehát az a folyamat, amelynek során olyan „szerződések” születtek, melyek a szervezetek vezetőinek korlátlan jogokat biztosítottak az alkalmazottakkal szemben.

Az alkalmazottak és a munkanélküliek jogfosztásának természetesen megvan a másik oldala is, az ugyanis, hogy az elit olyan jogokat ragad magához, amelyeknek semmi helyük egy demokráciában. A III. köztársaságban az „ügyes” vállalkozóknak, politikusoknak és közhatalmi szervezetek magas rangú vezetőinek szinte bármilyen bűncselekményt joguk volt elkövetni. Értsük jól! Nem a törvények engedték meg nekik, hanem joguk volt a törvények semmibevételével vállalkozásokat működtetni, majd lelepleződésük után, a vagyonukat kimentve újabb vállalkozásokat indítani, a korábbi cégeket pedig hajléktalanoknak és egyéb jelentéktelen embereknek eladni, vagy lopott okmányaik felhasználásával eltüntetni. Joguk volt a politikai pozíciót a családi vagyon gyarapítására felhasználni, és joguk volt arra is, hogy az állami, önkormányzati szervezetek szerződéseiből, némi korrupciós ügyeskedéssel, külön profitot hasítsanak le maguknak. A hétköznapi gyakorlat jogosította fel őket minderre, a gyakorlat, amely egyre világosabban bizonyította, hogy a demokrácia makrorendszerei tehetetlenek, sőt inkább akadályát képezik annak, hogy végre „rend” legyen az országban.

A mindennapi demokrácia elengedhetetlen feltétele annak, hogy a hatalommal nem rendelkezők érvényesíthessék a jogaikat. Ennek pedig az az előfeltétele, hogy a hatalommal rendelkezők minden privilégiumok szerzésére irányuló törekvését olyan súlyosan szankcionáljuk, hogy abból csak jól érzékelhető veszteséggel kerülhessenek ki. A III. köztársaság egyik követelménynek sem felelt meg! A polgárok minden nap átélhették, hogy a demokrácia, vagyis annak intézményei képtelenek és nem is hajlandóak az őket ért igazságtalanságokkal foglalkozni.

III/2. Mindennapi demokrácia

A második Orbán-kormány célja, hogy végigvigye a III. köztársaságban megkezdődött, de ott még törvénytelennek számító folyamatokat: negligálja hát a szabadságjogokat és törvénybe foglalja a privilégiumokat. Ma már szinte istenkáromlásnak számít, ha az „értéktelenek” szembe mernek szegülni a hatalommal.

A (szélső)jobboldal (a Fidesz és a Jobbik) egyaránt érzékelte, hogy a demokrácia intézményeinek minősíthetetlenül rossz hétköznapi teljesítménye feszültségeket gerjesztett a társadalomban. A Fidesz taktikájának egésze arra a felismerésre épül, hogy a demokrácia hiteltelenné vált. Orbán már 2005-ben kijelentette, hogy „a magyar demokrácia mára elveszítette lelki tartalékait” (1) A kifosztottakban bosszúvágy ébredt, és látni akarták, hogyan fizetnek meg azok, akiket bűnösnek hittek szerencsétlen életükért – ezek hol a baloldali  vagy liberális politikusok, hol a cigányok, hol pedig a „multik” voltak. A Fidesz azt ígérte nekik, hogy láthatják. Akik hasznot húztak a demokrácia elsatnyulásából, és akik maguk voltak a felelősök ezért, szintén elégedetlenek voltak, mert sokkal nagyobb haszonra vágyakoztak. Eléggé ostoba módon úgy vélték és úgy vélik még ma is, hogy ennek az a kevéske jog az akadálya, ami még formálisan megmaradt a társadalom alkalmazottai és munkanélkülijei számára. Könnyű belátni, hogy ezek a kiélezett módon megfogalmazott feszültségek nem a demokrácia, hanem a szabadság lehető legteljesebb megsemmisítése, valamiféle diktatúra irányába mutatnak.

Nem tévedhetünk nagyot, ha azt feltételezzük, hogy a Fidesz urainak az elmúlt húsz évben mindent szabad volt elkövetniük – „oszt jó napot!”. Ők aztán igazán otthon érzik magukat a privilégiumok világában, a demokrácia kontrollrendszerei mindig is akadályozták üzleti és politikai manővereiket, ezért a szabadságról egyre inkább olyan képzetük formálódott ki, mint a feudális uraknak: kezdték elhinni, hogy a szabadság az ő számukra fenntartott előjog, amellyel csakis ők kevesen rendelkezhetnek. Vagyis azok, akik méltók rá. Orbán Viktor korábban több beszédében is hangsúlyozta, hogy az érvényesülésnek az érdem alapján kell eldőlnie. A Fidesz társadalomszervező felfogása – mondta 2007-ben adott interjújában – „az egyén szabadsága és az érdemek szerinti előrejutás”. (A szabadságot a fentiek szerint kell érteni.) 2006. október 14-én pedig így fogalmazott: „Az egyeduralom az élet minden területén kizárja az érdem szerinti előrejutást és kizárja az alkotó együttműködést.” (2) Úgy tűnik, mintha a meritokrácia álláspontján lenne, csakhogy a Fidesz meritokrácia-felfogása eltorzult, keleties jellegű, az orbáni világban nem az egyéni képességek és teljesítmények, hanem a Lázár János-i értelemben vett „értékesség” és a szolgai engedelmesség által szerzett érdemek tehetnek sikeressé valakit. Azóta minden gondolkodni képes ember számára világossá válhatott, hogy mit jelent az orbáni „alkotó együttműködés” és az „egyén szabadsága”. Világosan látható ma már, hogy minden szó éppen a szokásos jelentés ellenkezőjét veszi fel, amint egy Fidesz-politikus kimondja.

Ez a kettő együtt: a felismerés, hogy a demokrácia hiteltelenné vált, és a lehetőség, hogy a saját szabadságukat mások rovására kiterjeszthetik, az orbáni politika alapja. Ennek megfelelően eljátsszák, hogy ők azok, akik helyreállítják a mindennapi demokráciának legalább az egyik oldalát azáltal, hogy megbüntetik a gonosz (baloldali és liberális) urakat. Az elszámoltatás részben erről szól. Közben pedig túlteljesítik a munkavállalók jogfosztására irányuló vállalkozói igényeket (lásd a munkatörvénykönyv tervezetét). Azok a rendszerek, amelyeket az elmúlt egy évben létrehoztak, felszámolják a megmaradt szabadságot, és a mindennapi demokrácia helyett a hétköznapi elnyomást törvényesítik, miközben a hatalommal rendelkezők szabadságát egyszerre növelik és korlátozzák. Növelik azokkal a törvényekkel, amelyek jogfosztottá teszik a munkavállalókat és még inkább a munkanélkülieket, akiket a 20. század legsötétebb éveire emlékeztetően ma ismét kényszermunkára hurcolhatnak Magyarországon. Viszont a jogállam kontrollrendszerei helyébe a kommunista időszakból ismerős struktúrát helyeztek, amelyben a szabadság piramisszerűen oszlik el, és ahogy feljebb, a csúcshoz mind közelebb jutunk, egyre teljesebbé válik. Az alul lévők szabadsága a felettük lévőktől függ. A csúcson álló vezér pedig rendelkezik mindenki más szabadságával is, az övét viszont senki sem vonhatja kétségbe.

A Fidesz, a Jobbikkal összhangban, úgy oldotta meg a III. köztársaság dilemmáját, hogy antidemokratikussá alakította a makroszintű rendszereket is, így aztán lassan megszűnik a feszültség a hétköznapi demokrácia hiánya és az intézmények és törvények demokratikus követelményei között.

Mit tehetünk azért, hogy a IV. köztársaságban létrejöjjön a mindennapi demokrácia?

Ez azért rendkívül fontos számunkra, mert csak a hétköznapi demokrácia képes hihetővé tenni a demokrácia létezését, és képes a demokráciát mindenki számára fontossá és nélkülözhetetlenné tenni. A demokráciát mindenkinek, még a legjelentéktelenebbnek látszó ügyekben is át kell élnie. Át kell élnie a munkanélkülieknek, a kis falvakban élő szegényeknek, legyenek ők romák vagy nem romák, a gyerekeknek az iskolában, a nőknek a párkapcsolataikban és a munkaerőpiacon, a rendőrnek és a bírónak a maga szervezetén belül, a kutatóknak és a tudósoknak és még a politikusoknak is – egyszóval mindenkinek. A makrorendszerek önmagukban képtelenek és alkalmatlanok rá, hogy megoldják ezt a feladatot. A legegyszerűbb lenne azt mondani, hogy a demokrácia értékei és törvényei akkor juthatnak el az egyéni kapcsolatok és döntések szintjére, ha az egyének viselkedése és egymáshoz való viszonyaik ezt lehetővé teszik. Most már csak arra kell válaszolni, hogy megakadályozza-e valami, hogy így viselkedjenek. Megfordítva a kérdést: mi ösztönözheti az egyéneket arra, hogy egymást egyenrangúnak és egyenértékűnek tekintsék?

Tételezzük fel, hogy a kiszolgáltatottság már nem létezik. Tegyük fel azt is, hogy miként az előző részben elképzeltük, a közhatalmi szervezetek már megfelelően működnek, mert ez nagyon fontos előfeltétel, de mindez korántsem elég. Ha a mindennapi demokrácia a konfliktusmegoldások mikéntjében rejtezik, akkor a megoldást is ott kell keresni. Ha a hatalommal nem rendelkezők nem érvényesíthetik maradéktalanul a szabadságjogaikat, akkor nem érvényesül a demokrácia. Ezeket pedig akkor nem érvényesíthetik, ha elfogadott a társadalomban, hogy léteznek olyan „magasabb” érdekek, amelyeknek az egyének jogait alá lehet rendelni. Ennek a legközönségesebb változata a „cég érdeke”, de vannak misztifikált formái is, mint amilyen a „nemzet érdeke”, vagy az „állam érdeke” és hasonlók. Mindaddig, amíg ilyen „magasabb” érdekek létezését elfogadják a polgárok, addig ezeket az intézmények urai ki fogják sajátítani a saját javukra. Természetesen léteznek kollektív érdekek, de azoknak mindig konstituáltaknak, az adott közösségek tagjai által közösen kialakítottaknak kell lenniük. A mindennapi demokrácia ellehetetlenítésének legbiztosabb módja az, ha lehetetlenné teszik azt a folyamatot, amelyben a kollektív érdekek (a munkaadó és a munkavállaló közös érdekei is például) vitában alakulhatnak ki. A kormány „nemzeti konzultációi” bohóctréfát csinálnak ebből a folyamatból, és gúnyt űznek az önálló véleményből. Makroszinten kizárólag szervezetek közvetítésével lehetséges az egyeztetés. Mikroszinten azonban éppen a közvetlen részvétel fontos, az hogy a beosztottak kritikusan, a főnököket a maguk érdekeikre figyelmeztetve vegyenek részt az egyeztetéseken. (Ez természetesen csak példa, nem akarok minden egyes alkalommal minden területet felsorolni, ahol így kell történnie.) Senki se higgye, hogy a munkahelyeken a szakszervezetek teljesen elegendőek, és semmi más nem is kell a közös érdekek konstitúciójához. Nemcsak azért, mert a szakszervezetek a nullához közeli teljesítményt nyújtottak a rendszerváltás óta, hanem mindenekelőtt azért, mert itt a funkcionális hierarchia különböző szintjei közötti közvetlen párbeszédről van szó. Arra kell törekedni, hogy olyan szervezeti kultúrák jöjjenek létre, amelyek büntetik a szervilizmust és a törtetést, vagyis pontosan ellenkezőleg működnek, mint manapság.

Lehetetlen újraalapítani a demokráciát, ha a hatalom birtokosai továbbra is törvényen felüliek lehetnek. Senki sem fog hinni benne, ha a bűncselekményekkel szerzett vagyonok megmaradhatnak – csak példaként: ha az illegális vágóhidak tulajdonosait jelentéktelen bírságokra ítélik, és aztán folytathatják ugyanazt, vagy ha soha fel nem derítik a hajléktalanoknál eltűnt cégek vagyonát, és az ügyészség bűnrészes ebben, azaz, ha nem felelnek személyesen is a cégeikért a tulajdonosaik stb. Tömegével lehetne sorolni a példákat! A Fidesz által vezérelt „elszámoltatás” épp az ellenkezőjét teszi: elleplezi a privilégiumok és a kiszolgáltatottság törvényesítését. A mindennapi demokrácia nem más, mint az értelmetlen társadalmi hierarchia tagadása és az egyenlőség élménye. A nem munkahelyi konfliktus megoldási folyamatban a politikai pártoktól teljes mértékben független, tőlük semmilyen módon, még anyagilag sem függő, azaz civil szervezeteknek nélkülözhetetlen szerepe kell hogy legyen. Csak az ilyen civil szervezetek képesek bekapcsolni a helyi problémák öntevékeny kezelésébe a polgárokat.

A mindennapi demokrácia létrehozása és életben tartása talán a legnehezebb feladat, amire a demokraták vállalkozhatnak, de nélküle nem hozható létre élhető társadalom. Éppen ezért válaszra vár még egy nagyon fontos kérdés: mit kezdhetünk a főnix-effektussal a IV. köztársaságban? Vagyis azzal, hogy az előző társadalmi viszonyok feltételeinek felszámolása után spontán módon, pusztán a szokásokból újjászületik a régi rend. Ha magára hagyjuk a hétköznapi folyamatokat, akkor nem lesz ez másként az orbánizmus bukása után sem. Két meghatározó tényező biztosítja azt, hogy a cselekvések spontán módon újratermeljék a hétköznapi demokráciahiányt. Az egyik, ha a különböző társadalmi és hatalmi szintek közötti konfliktusok szabadságelvonó törekvései rejtettek maradnak, vagyis senki sem szerezhet tudomást róluk. A másik, ha a polgárok, esetleg valamiféle előny reményében, lemondanak jogaik érvényesítéséről, azaz természetesnek tekintik, hogy ők a vesztesek. Ezek persze összekapcsolódnak egymással. „Mindössze” arra kell tehát megoldást találni, hogy ne zárhassák el jogaiktól a hatalomnélkülieket. Az állami intézményeknek céltudatosan kell erre törekedniük. Ennek érdekében újra kell definiálnunk a társadalmi probléma jelentését is. Mondjuk például úgy, hogy egy társadalom akkor élhető, ha tagjai kiszolgáltatottságok és függőségek nélkül működhetnek együtt (értsd: egyazon feladaton közösen, mellérendeltként dolgoznak). Ebből kiindulva minden társadalmi problémának tekinthető, ami közvetlenül, vagy következményeit tekintve akadályozza vagy rombolja ezt a folyamatot, avagy annak feltételeit. Szem előtt tartva ezt a meghatározást, társadalmi problémának kell tekintenünk a hétköznapi demokráciahiány újratermelődését is, és ennek megfelelően kell vele foglakoznunk.

IV. rész: A hatalom korlátai és a rendszerek nyitottsága

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.