Bevégeztetett és elkezdetett!

A jó, öreg PC alkatrészei kiöregedtek, és egyre nehezebb volt életet lehelni bele, ezért a család vett egy jó nagy levegőt... meg egy notebookot! Nekem kellet hat óra, hogy minden szükséges és megszokott alkalmazást installáljam az új gépre, de nagyjából sikerült! A hetedik órában megpihentem és gyönyörködve " művembe", egyszer csak eszembe jutott, hogy rövidke életem során én gyakorlatilag minden számoló és számítástechnikai eszköz típussal munka kapcsolatba kerültem!

Először természetesen a kavicsokkal óvodás koromban. Egy ,kettő,három....sok! Majd az általános iskolában az abakusz, oroszul "szcsoti". Azért nevezem meg oroszul is, mert volt alkalmam meggyőződni a hasznosságáról, amikor Moszkvában jártam, ami persze önmagában is egy élmény volt! Az úgy történt, hogy az akkori munkahelyemen megjelent egy felhívás, miszerint rendkívül olcsón benevezhetünk egy tíznapos moszkvai útra. Fiatal házas révén a feleségemmel megbeszéltük, hogyha már nem tellett egy velencei nászútra, akkor kihasználjuk ezt az igen csábító ajánlatot, hisz ilyen messzire ilyen olcsón nem igen fogunk tudni elutazni! Hát neki vágtunk. Felszálltunk a vonatra - mert mondanom sem kell, hogy nem repülő út volt – és elzötykölődtünk a magyar-ukrán (illetve szovjet) határra. Ott átszálltunk a széles nyomtávú vonatra – mert ugye ott a vonatok is nagyobbak voltak - , amely Moszkvába visz bennünket. Bepakoltunk egy négyszemélyes hálókupéba, ahol szerencsénkre egy másik fiatal házaspárral kerültünk össze! Úgy látszik volt annyi jóérzés abban, aki a kiosztást végezte. Természetesen sokat beszélgettünk a két (vagy három, már nem emlékszem) nap során, hogy ki hol dolgozik, hogy jelentkeztek az útra. Na, itt egy kissé gyanús lett a dolog, mert kiderült, hogy ők ingyen kapták az utat a munkahelyük szakszervezetétől! És amikor beérkeztünk Kijevbe, ki is derült, hogy miért! Ugyanis a pályaudvaron, ahol azért szálltunk ki, hogy szétnézhessünk a városba, egy rezesbanda fogadta a „küldöttségünket”, merthogy ez egy magyar-szovjet barátság vonat, és a város vezetősége megkülönböztetett tisztelettel leptek meg bennünket egy szónoklattal!! És mi még fizettünk is ezért! Hát ekkor kezdtem sejteni, hogy egész életemben „lúzer”, illetve balek leszek! Na, jó végső soron nem bántam meg, mert tényleg sok szépet láttunk, hallottunk, mivel elvittek bennünket múzeumokba, képtárakba – például voltunk a Tretyakov képtárban, ( http://hungarian.ruvr.ru/tag_3413919/ ) és a Moszkvai Nagy Színházban egy balett előadáson ( az orosz balett tényleg világhírű http://hu.wikipedia.org/wiki/Moszkvai_Nagyszínház ). Na de térjünk rá a „szcsotira”! Természetesen nem hagyhattuk ki a híres nagy áruházakat sem (Универмаг), mivel akkor még nálunk nem voltak bevásárlóközpontok, plázák! Nagy élmény volt azt a hatalmas hodályokat végigjárni és látni azt a rengetek különféle nációjú népet! És ekkor tapasztaltuk meg a hasznosságát az abakusznak! Ugyanis minden pénztárban, a pénztárgép mellett ott volt a „szcsoti”, ahol először azon számolták ki a fizetendő összeget, majd beütötték a gépbe! Természetesen megkérdeztük az idegenvezetőnket, aki egy teljesen ésszerű magyarázatot adott. Mivel a hatalmas országból minden honnan érkeznek emberek nagy számban, vannak köztük olyanok is szép számmal, akik analfabéták, nem ismerik a számjegyeket, de az abakusszal mindenki tud számolni és így tudják ellenőrizni, mennyi kopejkát kell fizetni! Nem mernék rá megesküdni, hogy mindez igaz, de ezt a magyarázatot kaptuk!

Visszatérve az eszközökre, következett a logarléc („logarlőcs”)! Ezzel a gimnáziumban ismerkedtem meg! Az, hogy hogyan kerültem gimnáziumba az is érdekes eset. Persze lehet, hogy csak nekem. Az úgy történt, hogy amikor meg tanultam olvasni, szenvedélyemmé vált azonnal. Ami akkor nem volt teljesen szokatlan, mivel az egy mozin kívül – ami nekünk elég drága volt – más szórakozás nem akadt, mint az olvasás és az utcai bandázás! Én mindkettőt nagyon élveztem, de főleg az olvasást! Talán másodikos lehettem, amikor beiratkoztam a könyvtárba és ott kedvemre válogathattam, de igaz, ami igaz nem voltam válogatós olvasó! Mindent igyekeztem elolvasni, amihez csak hozzáférhettem. Ennek az lett az egyik következménye, hogy valószínűleg igen szépen és jól olvastam! Ezt akkor vettem észre, mikor olvasási gyakorlatok során, amikor rám került sor, gyakran nem állított meg a tanító néni az első pár mondat után, hanem hagyta, hogy végig olvassam az egész olvasmányt! Gondolom azért, mert az osztály elcsendesedett és hallgatta, amit olvastam! A másik következménye a rengeteg olvasásnak, hogy meglehetősen nagy szókincsem lett és viszonylag meg tanultam jól fogalmazni! Ezt abból gondolom, hogy egyes fogalmazásaimat, átvitték a másik osztályba, felolvasni, Akkor csak azt reméltem nem elrettentő példának!, de a visszhang az iskolatársaktól, még az idősebbtől is kedvező volt. Így kerültem – no meg az utcai bandázás alatt – kapcsolatba nálam valamivel idősebb srácokkal, akikkel később, elég nagyképűen és gyermeki bátorsággal „irodalmi társaságot” alakítottunk. E srácok közül többen a gimnáziumba mentek! Amikor eljött az ideje, hogy eldöntsem hogyan tovább, akkor elég nehezen ugyan, de a gimnázium mellett döntöttem. Azért nehezen, mert finoman szólva kissé szegények voltunk, és a közvetlen környezetünkbe az volt a szokás, hogy valami tisztességes szakmát kitanulva, az a gyerek mihamarabb munkába álljon, mert csak így lehetett egyről kettőre jutni. Szegény szüleim, csak annyit kérdeztek, hogy jól meggondoltam? Amikor látták, hogy komoly a szándékom, arra kértek, végezzem el becsülettel és ne hagyjam abba idő előtt. Mivel igazából nem voltam egy eminens tanuló a felső tagozatos tanáraim is aggódva kérdezték, hogy bírni fogom a négy évet, de látva elszántságomat végül is elküldték a papírjaimat a gimnáziumba, gondolom megfelelő ajánlással. (Akkor még nagy szerepe volt ennek!) Lényeg, hogy bekerültem és marha jól éreztem magam a gimiben, persze azért ott sem lettem él tanuló, ráadásul még a KISZ- be sem léptem be! Na, de a logarléc! Ezzel már nemcsak a négy alapműveletet lehetett elvégezni, hanem hatványozni és gyököt vonni is! Akkoriban egy magára adó mérnök nem lehetett meg fehér köpeny és egy szép kivitelű logarléc nélkül a felső zsebben! De tudták is használni! A gimnázium után két év szünet, és elhelyezkedtem az első komoly munkahelyemen. A két év szünet katonaságot jelentett, mert elhittem a toborzótisztnek, hogy majd ingyen és teljes ellátással elvégezhetek valami egyetemet vagy főiskolát olyan szakon, amelyik a polgári életben is hasznosítható, ha úgy alakulnának dolgok! De hát kiderült, hogy nem igen való vagyok katonának, mivel kiderült, nem egyformán képzeljük el a haza szolgálatát, ezért közös megegyezéssel (magyarul kirúgtak) abbahagytam egy év után a katonai tanulmányaimat, és mint sorkatona töltöttem le a második évemet, mivel akkor két év volt a kötelező katonai szolgálat!

Szóval megkezdtem a munkát az egyetemen, mint kutatási segéderő (másként szellemi segédmunkás, akinek gyakran fizikai munkát is kell végezni, mint például talajminta vétel). A lényeg, az volt a munkám az első hónapokban, hogy a felgyűlt adatokat, amik a kísérletek közben keletkeztek, feldolgozzam. Ez abból állt, hogy elém raktak egy csomó kockás füzetet – de a vastagabbikból – amely tele volt írva négyjegyű számokkal (százalékok voltak egyébként) hármas csoportokban, amit átlagolni kellet! Ha hiszik, ha nem pár hónap múlva kapásból pontos átlagot írtam a három szám alá, ránézésre, fejből, habár nem voltam Pataki féle számolózseni! A feldolgozás vége felé kaptam az újabb számoló eszközt, amit csak úgy hívtunk, hogy „tekerő lant”. Ez egy fogaskerekes szerkentyű volt, amin peckekkel kellet beállítani a számokat, és kézzel előre-hátra tekerve a számozott kerekeken megjelent az eredmény! (Esküszöm, már nem tudnám kezelni!) Eldolgozgattam ezzel is egy keveset, majd jött az első elektromechanikus számológép, amely már elektromotorral forgatta a kerekeket, a másiknál már számozott billentyűk voltak, meg műveleti billentyűk! Nagyon korszerű volt a maga idejében! Ezzel is elvoltunk egy darabig! Egyszer csak híre jött, hogy az egyetem kap egy számítógépet! Ekkor az egyik kollégám (félig meddig a főnököm, mert ő matematikus volt és az adatfeldolgozást irányította) megemlítette, hogy elküldenének egy számítástechnikai tanfolyamra úgy, hogy a költségeket a tanszék fizeti, ha van kedvem hozzá! Hát persze, hogy volt! És így kerültem a Nemzetközi Számítástechnikai Oktatóközpont programozói tanfolyamára! Imádtam ott tanulni, mert amerikai tankönyvek fordításait kaptuk meg, ahol minden rész úgy kezdődött, hogy „ Amint azt Ön már nagyon jól tudja,....”. Hiába ezek az amerikaiak tudták mi az a pszichológia! Egyébként nagyon nehéz volt a dolog, mivel az országban nem sok helyen volt számítógép, így nem is igen kerültük a közelébe! A feladatok megoldását az oktatók elvitték, majd kijavítva hozták vissza! Ez a tanfolyam eltartott két évi, így közben az egyetemen beindult a számítógép központ és így gyakrabban láthattam számítógépet, sőt bizonyos feladatokat meg is oldhattam vele. Rendes ember volt a központ vezetője, engedte, hogy a programjaimat lyukszalagra rögzítsem és ő beolvastatta a gépbe! Ez a gép egyébként egy lengyel gép volt, az R11 más néven Odra. A gépi és assembler nyelven kívül még volt az ALGOL fordítója is, ezért az első programozási nyelv amit tanultam ez lett, Igaz, hogy a Számok tanfolyam végeztével FORTRAN nyelven kellet a vizsga feladatot megoldani, de szívesebben programoztam Algolban. A másik válaszható nyelv a COBOL lett volna, de én botor fejjel azt gondoltam, hogy az már egy kihalófélbe levő nyelv, nincs értelme energiát fektetni bele! Majd nem rá is faragtam, no de nem tartunk még ott! Tényleg nagyon komoly programokat sikerült írnom! Például még nem volt meg az egyetemen, pedig a kísérletek kiértékelésénél nagy szükség van rá, se a sima lineáris regresszióanalízist végrehajtó, de a még fontosabb többváltozós nemlineáris regresszióanalízist elvégző program sem, ezért meg kellet írnom mindezeket! Elképesztő formában lehettem így visszatekintve, pláne hogy csak ezután iratkoztam be az ELTE TTK programozó szakára! Az egyetemi felvételinél gondolom nagyon sokat számított az eleven programozói gyakorlatom! Nagyon kemény dolog volt tanulni egy, majd hamarosan két gyermek mellett. Gondolom, szegény feleségem az igazán tudója! No de ezen is túl vagyunk! Írtam a programokat, készítettem az adatfeldolgozásokat egy egy nagydoktorihoz, mert kapósak lettek az analízis programjaim! És ekkor megjelentek a kis számítógépek, ZX sorozat, Sinclair sorozat, Commodore sorozat mind mind a kezem ügyébe került és írtam a programokat BASIC nyelven, mert ezeken ez volt a divat! A hordozható akkumulátoros gépek hasznosak voltak a terepen, a földmérők jól tudták hasznosítani az előre- illetve hátrametszési feladatokat megoldó programokat, eleinte ezt ASSEMBLER nyelven kellet megírni kis mágnescsíkos kártyákra! Jó pofa volt! Nagyon szerettem az egyetemen dolgozni, végül is ott fejlődtem igazi programozóvá, de sajnos keveset tudtak fizetni és a mellék kereset sem volt valami sok és családom megélhetése egyre nehezebb lett, így fájó szívvel, de tovább kellet lépnem! Tényleg nehéz volt, mert majdnem teljes húsz évet töltöttem a tanszéken! Közben a tanszékvezető professzor, aki tényleg egy békebeli, valódi professzor volt, nyugdíjba ment, és sajnos hamarosan meg is halt! Őt nem tudtam volna otthagyni, hisz nagyon sokat köszönhetek neki, még komoly publikációkat is kicsikart belőlem, de az új tanszékvezető már nem volt ilyen, tehát úgy döntöttem, hogy a családom megélhetése fontosabb, mint az én szeretett munkám, és távoztam a most úgynevezett versenyszférába. Persze akkor nem így hívták, csak egyszerűen egy gyár számítástechnikai osztályára kerültem mint programozómatematikus. És itt kerül képbe ismét a COBOL! Ugyanis a termelésirányítási rendszer ezen a nyelven íródott! Csak muszáj voltam megtanulni! Az igaz, hogy nem sokáig kellet alkalmaznom! Kiderült, hogy az R12 számítógép, amely terminálok kezelésére akarták használni, nem sok terminált tudott kiszolgálni jelentős lassulás nélkül! Tehát az ilyen irányú fejlesztés abba is maradt, így nem került ki az osztályokra terminál, meg nem is igen volt fogadókészség, mert sok beidegződött gyakorlat változtatásával járt volna! Szerencsére ekkor jelentek meg az igazi asztali számítógépek, a IBM XT, majd az IBM AT és az olcsó távol-keleti klónjaik! Ezeket szívesebben vették az osztályok, mint a buta terminálokat! Most már ezekre kezdtem koncentrálni, a nagy szobányi gépről átvéve a felhalmozott adatokat, CLIPPER, majd FOXPRO nyelven megírtam egy új termelésirányítási rendszert, amely a megrendeléstől a darabjegyzéken és munkajegyeken át komplexen elő állította a szükséges dokumentációt, minden részlegnek külön külön! Elképesztő nagy munka volt, végül úgy kimerültem, hogy a gép mellett pánik rohamot kaptam, és kikellet hívni a mentőt! És közben zajlott az élet, hisz már az 1980-as évek végét írtuk! Közeledett a rendszerváltás! A gyárat átvette egy multi, és az átszervezést azzal kezdte, hogy a legtöbb középvezetőt kirúgta, így a számítástechnikai osztály vezetőjét is, és mivel nekem volt a legmagasabb végzettségem az osztályon, engem neveztek ki az osztály ideiglenes vezetőjének. Majd minden osztály élére külföldről hoztak szakembereket, úgy hogy én sem számítottam sokra! Azért öt évig kitartottam, addig az általam írt programmal folyt a termelés, de hamarosan üzembe állíttattak egy új HP számítógép központot, amit installáltunk, majd beüzemeltettünk. Egy új termelésirányítási programot hoztak, mondván a világ összes tulajdonukba levő cégüknél azt használják! Amint ezt is elindítottuk és feltöltöttük a programom által addig használt adataival, és elkezdett működni nyilvánvalóvá vált, hogy nem fognak tovább alkalmazni! Hamarosan fel is mondtak. Mivel a nyugdíjig még sok évem volt hátra, de ahhoz már idős, hogy máshol protekció nélkül alkalmazzanak, kényszer vállalkozóvá kellett válnom! Alapítottam egy betéti társaságot amely számítástechnikai szolgáltatással és kereskedelemmel foglalkozott! Megtanultam a könyvelést, mert egyre nehezebben termeltem meg egy külső könyvelő bérét! A lényeg, hogy sikerült így kibekkelnem a nyugdíjig hátra lévő időt, úgy hogy viszonylag anyagilag nem roppantam össze. Most élvezem a jól megérdemelt nyugdíjamat, amíg valaki mást nem gondol és azt mondja ajánljam fel a haza oltárán a gazdasági válság megoldásáért! No de ez már nem nosztalgia, hanem a mai valóság és az már nem olyan érdekes, mint a múlt!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.